Még amikor Székelyudvarhelyt laktam ismerkedtem meg Kozma Szilárd asztrológussal. Többször találkoztunk az életben, de nem nagyon kedveltem Szilárdot, mert a kedvenc metafizikáját, ellentmondást nem tűrő hangon kényszerítette beszélgető partnerére. Az egyedül üdvözítő Roma után, nem volt kedvem Szilárd egyedül üdvözítő metafizikájához.

Mióta megtapasztaltam, hogy önmagunkhoz és az Istenhez az egyszerűség visz közel és mi a legegyszerűbb, mint a csend. Mióta megtapasztaltam, hogy elég a puszta csend és a múlandóság közvetlen szemlélete, nem tartom fontosnak, sőt károsnak tartom a bonyolult metafizikai ismereteket. Az igazi tudás, nem másoktól tanult metafizikai ismeretek összessége, hanem a közvetlen csendben születő felismerés, a közvetlen látásból születő felismerés, önmagad közvetlen élményéből születő felismerés. Az az igazi tudás, melyet a csendben a belső tudótól kapsz és nem valamilyen külső tanítótól kapott, külső metafizikai tudás.

A megismerés nem egy bizonyos mennyiségű racionális tudásanyag révén jön létre, amely ismeretet közvetít, hanem a szeretetteljes egyesülés révén. Az önmegismerés azt jelenti, hogy egy vagy önmagaddal és nem mentális ismereteket jelent. Önmagaddal való egység révén vagy egy másokkal ás így ismersz meg másokat is. Az önmagaddal való egység és ebből származó önismeret az alapja a másokkal való egységnek és mások megismerésének. Lényegében az alap az Egy, ami összeköt.

A metafizikai ismeretek túlburjánzása és önálló léte, az elme leszakadásának a jele az Egyről, az egységről. Az így önálló létet nyert elme a metafizikában, a szeretetteljes egyesülés legnagyobb akadálya lesz. Korunk, keleten is, az elme leszakadása révén az önálló létet nyert tanok bábeli zűrzavara. A tanok sokasága a legnagyobb akadályai az egységnek az Egy élményének, az igazi megismerésnek. Az olyan tanítók, mint Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, csak a szétszórtságot növelik bonyolult metafizikáik révén, az egység élményét akadályozzák.

Nézzük csak meg, hogy milyen egyszerűek Jézus szavai, de a kinyilatkoztatott szent könyvek nagy része és ahogy távolodunk időben egyre bonyolódnak a tanok, egyre közvetettebbekké vállnak. Az elején a bölcsességet mindenki érti, később csak a tanultak. Az Istentől és a természettől legtávolabb a közvetettség áll és legközelebb az egyszerűség. Ha az emberiség szellemtörténetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy az egyre nagyobb bonyolódás és közvetettség fele tart, így egyre jobban elszakad az Isten és természet egyszerűségétől, közvetlenségétől. Az Egy élménye, csak a közvetlenség és egyszerűség révén lehetséges, mert az Egy a végtelenül egyszerű.

Jézus tanítói nagysága abban van, hogy nem akar közölni semmit, hanem rámutat a valóságra, amit közvetlenül látni kell. Az önhitt tanítók, már valamit akarnak közölni, valami mondanivalót, tant akarnak átadni. Az igazi tanító tudja, hogy nincs mit átadni, látni kell saját szemmel közvetlenül. A tanítónak, kinek átadni való tudása van, az már az elszigetelődött ember ki önállónak érzi magát, az Egytől elszakadva. Az önállóság illúziója az alapja az önálló tannak. Akinek élmény az Egy, az tanítóként, csak a mutató ujj szerepét ismeri és nem az önálló tudásét.

A buddhizmus, amikor a szomjról beszél, nem tanít hanem rámutat egy közvetlenül megélhető valóságra. Az Ismeretlen felhője című, középkori misztikus műben arra figyelmeztet az ismeretlen szerző, hogy a misztikus könyvek olvasása is lehet puszta izgalom keresésből. De miért keresi az izgalmakat a könyvekben az ember? A szomjból kifolyólag. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ha misztikus, metafizikai munkákat olvasnak már lelki életet élnek és nem gondolják, hogy csak a szomjat táplálják. Nem fedezik fel, hogy nem könyvekre, metafizikákra van szükségük, hanem önmaguk, végtelenül egyszerű belső világára, azt szomjazzák. A misztikus, metafizikai könyveket olvasók nem veszik észre, hogy önmagukkal való szeretetteljes egyesülésnek, önmaguk megismerésének épp a misztikus munkák, a metafizikák a legnagyobb akadályai. A belső mester épp a sok könyv miat, épp a tudás miatt nem tud megszólalni. A könyvekből szerzett tudás az út elején lehet jó, utána, mint ahogy Jung is figyelmeztet káros is lehet, akár a lelki épséget is veszélyezteti.

Mi történik korunkban? A tudás növelése és nem csak a technikai, hanem a misztikus, metafizikai tudásé is. A Prédikátor könyve azt írja, hogy aki a tudást növeli az a szenvedést is növeli. A metafizikai tudás a szomjat növeli, a szomj növekedése a szenvedést növeli. Az egység hiánya, önmagunkkal való egység hiánya szenvedéssel jár. A Szilárd féle metafizikusok, csak az emberek szenvedését növelik metafizikus tanításaikkal. Nem tanítókra, misztikákra, vallásokra, metafizikákra van szüksége az embereknek, hanem a közvetlenül adott csendben, a felismerésre, hogy végtelenül közel vannak önmagukhoz és azon keresztül a földhöz és Istenhez. Itt jegyzem meg, hogy igazi környezet kímélés akkor lesz, amikor az ember felismeri a végtelen közelséget, önmagán keresztül, a földhöz.

De érdemes ezt a kérdést az ember autonómiája felől megközelíteni, mely nem mond ellent az egységnek, vagyis amelynek alapja épp az Egy élménye. A Prédikátor könyve azt írja, hogy a dolgok mindmegannyian megterhelnek. Ha az emberi történelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy egyre jobban szaporodnak a létéhez szükséges, mentális és egyéb külső technikai eszközök, egyre ráutaltabb az ember saját találmányaira. Az Egyről leszakadt elme tartalmai épp úgy dolgok, mint a külső tárgyak. Ebben az esetben igaza van keletnek, hogy a puszta elme anyagias. A dologias eszközök szaporodásával, akár mentálisak, akár anyagiak, az ember a külső dolgokra való egyre nagyobb ráutaltságával egyre jobban elveszítette autonómiáját. A külső dolgokra való ráutaltság, - ide tartoznak a metafizikák is, mert ami pusztán mentális az külső – a belsőnkkel való egység hiányának a jele, az egység hiánya szenvedéssel jár, mert ahol nincs belső alap, szilárdság, ott a külső teherként jelentkezik és szenvedést okoz. A sok tan, misztika, metafizika az alaptól, az Egytől való eltávolodás jele és nem valami fokozatos szellemi, lelki fejlődés jele. A sokasodás, a bonyolódás, mindig a degradáció jele.

Az ember autonómiájának a jele, hogy nincs ráutalva, vagy csak minimálisan külső eszközökre, mentális eszközei, pedig egyértelműen a belsőből származnak a belső tudótól. Az ember autonómiájának alapja az önmagával való egysége és azon keresztül az Eggyel való egysége.

Érdekes módon a kisebbségi autonómia törekvések nem az ember autonómiájából indulnak ki, amely a közösségi autonómia alapja, hanem egy olyan intézmény rendszerből, amely inkább függőséget jelent, mint autonómiát. Amikor egy nemzeti közösség, kisebbség, autonómiáját külső eszközöktől tesszük függővé, akkor az illető közösség rég elveszítette autonómiáját. Egy nemzeti közösség akkor autonóm, ha minél kevesebb külső eszközre van szüksége megmaradásához. Ez az tagjain múlik, hogy mennyire függnek a külső eszközöktől, mennyire autonómok.

Az elme bonyolódása annak a jele, hogy az elme elszakadt forrásától, gondolatai nem az Egyből származnak, - a metafizikák, az Egytől való elszakadás jelei. A vallások, akkor válnak fontossá, nyernek önálló létet, ha az egység meg szűnik. De akkor mi révén tér vissza az Egybe az ember? Az Egy közvetlenül működik az emberben a szimpla csendben. A szomj, amilyen közvetlen, olyan közvetlen annak a kioltása a csend. A csend és az Egy egyszerűsége egymást feltételezik. Nem metafizikákra van szükség, hanem csendre, pusztán csak csendre.

Ha a mítoszokat nézzük, akkor láthatjuk, hogy amikor a dolgok elszakadnak forrásuktól, az elme elszakad forrásától, akkor bekövetkezik mindannak pusztulása, mi távol van forrásától. Mi távol van forrásától az őt éltető elemétől van távol és az nem életképes. A külső sokaság, a bonyolódás alapja, az elem elszakadása forrásától. Az elmét a puszta csend képes vissza vinni forrásához, nincs szükség semmilyen aszkézisre, tanra, metafizikára, misztikára, vallásra. Az én vallásos anarchizmusom szerint el kell dobni minden eddigi vallást, tant, misztikát, metafizikát, vallást és az elmét a puszta csendre kell helyezni, hogy visszataláljon forrásához és a forrása megtalálja őt. A mítoszok alapján láthatjuk, hogy igazi megújulás csak akkor van, ha minden megsemmisül és a nulláról minden újra kezdődik. A vallásos anarchista ezt maga teszi meg, az által, hogy eldob minden vallást, misztikát, tant, metafizikát és a puszta csendnek hódol, ahol megtalálja a Kezdetet.

Az emberiség elméje annyira elszakadt forrásától, hogy mindaz mit benne hordoz csak a sokaságot a zavart növeli. A tanok fokozatos növekedése egyre nagyobb szenvedést okoz az embernek. A közvetettség és így az ember elszigeteltsége az Egytől és önmagától egyre nő. A külső dolgokra való ráutaltság, ide tartoznak a mentálisak is, egyre növekednek, így az ember egyre jobban elveszíti autonómiáját. Ebből a kiút az elme visszatérése forrásához a csendben, minden eszköz nélkül, de ez csak úgy lehetséges, ha eldobunk minden külső eszközt, minden tant, minden vallást, minden metafizikát, minden misztikát. Kozma Szilárd a régi világ terheit nyögi és azt nyögeti másokkal is, metafizikáját kínálva.

De ez nem is volna gond, ha csak ezt tenné Szilárd. Sajnos vannak neki nagyon veszélyes “jó tanácsai” is az egészségre nézve. Évekkel ez előtt, átutazóban voltunk Szeredában és felkerestük őket. Mondtuk, hogy a Feleségem krónikus beteg, mondanom sem kell, hogy Szilárd ezt metafizikai kérdésként kezelte és azt mondta, hogy a személyben lévő metafizikai problémát kell megoldani és nem kell gyógyszert szedni. A Feleségem, ha nem szedné a gyógyszereket beláthatatlan következményei lennének, - tehát nagyon nagy felelőtlenséget árult el Szilárd magáról az emberekkel kapcsolatban. De az érdekes nem itt van. Közben Szilárd kiment a szobából, melyben voltunk és bejött a felesége, ki elmondta, hogy Szilárd nem tud aludni, ha nem vesz be altatókat. Azt hiszem, hogy közönsége csaló, ki maga gyógyszert szed és másnak, súlyos betegnek ajánlja, hogy ne szedje. Hát ha nem tud aludni a metafizikus úr, akkor neki is nincsenek-e metafizikai problémái és ha vannak, akkor miért nem oldja meg a metafizika útján, mint ahogy tanácsolta és miért szed gyógyszereket. És kérdem én azt, hogy mit érnek annak metafizikai és asztrológiai ismeretei, ki ilyen közönséges csaláshoz folyamodik. Nagyon szomorú, hogy egy ilyen közönséges hazug, emberek életét akarja irányítani, tanít, beleszól felelőtlenül mások életébe. Nem tudom, hogy mi értelme van a metafizikai ismereteknek, ott ahol egy szimpla felelőségtudat, szimpla belátási képesség nincs. Vagy csak ennyit lehet tanulni a metafizikákból, mit Szilárd tanul. A népi bölcsesség, ezt nagyon egyszerűen fejezi ki: “bort iszik és vizet prédikál.” Vagy egyszerűen, biblia nyelven, azt mondhatjuk, hogy hamis tanító, kinek tettei nincsenek összhangban tanításával. Nagyon válságos kor, igazi kór, amikor az ilyenek is tanítókká lépnek elő, mint Szilárd. Kozma Szilárd, mesterének Hamvas Bélát tartja, hát ha ezt a Szilárd féle szélhámosságot tudná a mester, nagyon szégyenlené tanítványát, mert Hamvas Béla, felelőtlenül biztos nem mondta, egy krónikus betegnek sem, hogy gyógyszer helyett gyógyítsa magát metafizikával. De itt még van egy másik gond is, nem hiszem, hogy Hamvas egyet értene Szilárddal, ahogy hangsúlyozza az asztrológiát. Hogy Szilárdnál, ilyen nagy hangsúlyt kap az asztrológia és a metafizika, vagyis az elme alapú tan, azt sugallja, hogy elméje nincs összhangban lelkével. Az álmatlanság a lelki diszharmónia jele. Ahol diszharmónia van, ott a bizonytalanság uralkodik és azért kell metafizikákba kapaszkodnia, asztrológiába kapaszkodnia, hogy a belső bizonytalanság elől elmeneküljön. Diszharmonikus ember akar harmóniára vezetni másokat, erre mondják, hogy vak vezet világtalanokat.

Nagy Attila Puli

Magyarországon először 1968-ban voltam, hat évesen. Utána csak 1990-ben jutottam ki.

A romániai félig puccs, félig forradalom Székelyudvarhelyt ért. Ez fontos, mert ottani baráti kapcsolatok határozták meg, hogy kikkel kerültem kapcsolatba Pesten, amikor kilencvenben kimentem. De nem csak az, hanem a kisebbségi lét és az amiket olvastam Gyulafehérvárt a katolikus teológián: Német László Kisebbségben és Szabó Dezső. Érdemes azért visszamennem gyermekkoromba is, mert az akkori olvasmányoknak is szerepük volt, amik a Horti érában jelentek meg, mint, Székely ezredek az I. Világháborúban.

Tehát, mint sok székely fiatal a szélsőjobb karjaiba szaladtam az első demokráciabeli utam alkalmával Pesten. Így sikerült bejutnom és megismerkednem a Szent Korona szerkesztőségébe és megismerkednem a főszerkesztővel, nevére már nem emlékszem. A lapból hoztam egy nagy köteggel. A szerkesztőségben megismerkedtem volt nyilas legényekkel, kikkel meleg bajtársi kezet ráztam. A Kanadából, Dél-Amerikából hazajött volt nyilas legények, el voltak folyva székely mivoltomtól.

A Hunnia füzeteknek csak egyik szerkesztőjével ismerkedtem meg, ha jól emlékszem. Azt a lapot terjesztettem is, amikor teológus voltam Kolozsvárt, meg a kiadványaikat, könyveiket is. Emlékszem, hogy elvittem egy magyar diákdiszkóba is a Hunnia füzeteket, ahol nagyon érdekes dolog történt. A bejáratnál lévő asztalra tettem ki és ott árultam. Egyszer két csaj jön, az egyik rápillant a lapra, amelyben Szabó Dezső írás volt. Utána nagy boldogan felkiált: “Szabó Dezső? Hát az a belvárosi unitárius plébános!” Tény az, hogy pont egy ilyen nevű unitárius plébános volt Kolozsvár belvárosában. Lehet, hogy a lányka nem hallott Szabó Dezső írónkról.

Na de érdemes megemlítenem azt a személyt aki által bejutottam a Szent Korona szerkesztőségébe. Székelyudvarhelyi haverok révén ismertem meg Bajtsi Laci bácsit, aki Szálasi közvetlen környezetében volt a világháború idején. Elbeszélése szerint halálra is volt ítélve a világháború után, de sikerült meglépnie, egy orosz tisztnek köszönhetően. Nyugaton élt, Ausztriában és onnan jött haza 89 után. Mintha nem telt volna el negyven és valahány év, ugyan azokat a hungarista eszméket terjesztette, mint amik dívtak Szálasi idejében. Ilyen iratokkal szerelt fel, terjesztés céljából, amikor visszatértem a Székelyföldre.

Laci bácsi, névjegykártyája szerint őstörténész volt, de elmondása szerint is. Egy alkalommal elvitt a Váci úti Téka könyv áruházba, könyveket akart vásárolni nekem, szerencsére olyanokat melyeket én választottam ki. De még az is volt a szerencse, hogy nem nézett bele, hogy mit vettem. Ha belenézett volna a két kötetes német biblikus lexikonba, lehet, hogy nem vette volna meg, mert a kötet szerzői, jó részben a tel-avivi Héber Egyetem judaisztika professzorai voltak. Szegény, ha tudta volna, hogy én jól bevásároltam a Múlt és Jövő zsidó kulturális szemle régebbi és újabb számaiból, nem vett volna biza semmit. Erre visszatérek.

Állítólag történész volt az istenadta, a levitézlett nyilas és ezt be akarta bizonyítani a Váci uti könyv áruházba, de belesült. Megállított egy könyvespolc előtt, melyen a világ különböző országainak voltak uti kalauzai és mondta, hogy vegyek le egyet találomra, bármelyiket, és mondjak egy helység, folyó hegy nevet belőle és ő megmondja a magyar eredetijét. Alig tudtam megállni, hogy szembe ne röhögjem, épp jól jött, hogy a polc fele kellett fordulnom, el tőle. Levettem Madagaszkár uti könyvét. Már nem emlékszem, hogy mit választottam ki belőle, de az öreg csődöt mondott, egyszerűen ledermedt, néma maradt. Végül diszkréten én segítettem zavarán, más témára tértem, amely mentő övet el is kapta, mint egy fuldokló. De utólag nem zavarta felsülése, mert már az előtt elhittem neki, értelmesen bólogatva, azt az állítását, hogy a Bajtsi név Közép-Afrikában is megtalálható. Tehát tudományos tekintélyét nem érezte csorbítva.

Közben ellátott olyan nyelvi okosságokkal, hogy ne mondja, hogy értelmiségi, mert azt a zsidók találták ki, hanem mondjam, hogy “értelmességi”. Hát én azt biza sokszor eltévesztettem, de ő nagy lelkűen megbocsátotta.

Tőle halottam a legvadabb antiszemita kijelentést. Ez akkor történt, amikor épp valahova repített a kocsijával Pesten, vagy Erdélyben? nem tudom, de a lényeg az, hogy egyszer megszólalt. “De te tudod-e azt, hogy a zsidók a leg erkölcstelenebbek a világon? A zsidók biszexuálisak.” Ezt a kijelentést egy rövid csend követte és aztán folytatta. “Nem igaz, triszexuálisak, még a szamarat is megbasszák.”

Akkor nőttem nagyot a szemében, amikor a Váci uti könyv áruház fele röpített a kocsijával. Szálasit hoztam elő, hogy mekkora koponya volt, idéztem munkájából Szálasinak, mondván, hogy olvastam. Elég nagy sebességgel mentünk, de ő amikor meghallotta, hogy Szálasi munkát olvastam, elengedte a kormányt, mindkét karjával átölelt és homlokon csókolt. Természetesen dicséretet is kaptam, szerinte én voltam a legértelmesebb székely kivel eddig találkozott. Én nem potyára hoztam szóba Szálasit épp a Téka könyv áruház fele, gondoltam jobban nyílik a pénztárca. Nem is tévedtem, annyira kiütöttem az agyát, hogy a madagaszkári magyar neveket is elfelejtette. A Szálasi munkához azt megelőzően jutottam, hungarista haverok révén, mint egy előképzés volt Laci bácsihoz.

Laci bácsi zarándoklatot is szervezett, most már nem tudom melyik temetőbe, Szálasi feltételezett sírjához, ahol én megilletődve álltam, nehogy megsértsem az öreget, - “a nagy idők tanúját”.

Az udvarhelyi haverok révén nem csak a “derék” Laci bácsit ismertem meg, hanem Csontos P.-t is, aki Budán lakott. Ő kifejezetten gyártotta, fénymásolással a szélsőjobbos, antiszemita kiadványokat, amikből jutott bőven Erdélybe, pontosabban a Székelyföldre is. Nála ismertem meg a Szittyakürt nevű lapot, amiből adott bőven. Akkor úgy tudtam, hogy ő szerkeszti, lényegében egyet sem olvastam el belőlük. De most láttam a neten, hogy amerikai hungarista lap. A nagy meglepetés akkor ért, amikor több évvel ez előtt, felvett stopra Sógor Csaba székely EP képviselő, akkor szenátor. Csabával hamar közel kerültünk egymáshoz, miután kiderült, hogy egy teológián végeztünk. Most már nem tudom mivel kapcsolatban, előhoztam Csontost és a hungarista Szittyakürtöt. Majd kiestem a kocsiból, mikor mondta, hogy olvassa.

Csontos egy elég szürke egér volt. Lehet neki nem volt szürke az élete, mert többször volt nála házkutatás. Hát az nem volt csoda, mert valami kiállításon, épp az akkori belügyminiszter orra elé rakta ki kalózkiadványait. Nem vett jegyet semmilyen tömegközlekedési eszközre, mert minden pénz a zsidók zsebébe vándorol, állította ő. Laci bácsival ismerték egymást. Mesélte, hogy Laci bácsinak volt két robbantó öve és meg akarta győzni, hogy robbantsák fel magukat a magyar parlamentben, tiltakozásul, hogy zsidó uralom van Magyarországon. Végül, aztán összerúgták a port, valami őstörténeti kérdésen, annyira, hogy Laci bácsi pisztollyal a zsebében kereste Csontost, hogy lője le.

Nem tudom, hogy Csontos és Sógor ismerték-e egymást, de azt tudom, hogy erdélyi írói körökben is volt ismerőse, Szőcs István kolozsvári kritikus, író, Szőcs Géza édesapja. Most már nem tudom, hogy a szélsőjobbos székely haverok révén ismeretem meg Pista bácsit, vagy Csontos révén, de valahonnan valami üzenettel oda küldtek. Egyre emlékszem, hogy átvittem, átcsempésztem a határon, Pista bácsi egyik kéziratát Csontoshoz, hogy “adja ki”, vagyis fénymásolva sokszorosítsa, amit viszont is láttam. Úgy láttam, hogy Pista bácsi és Csontos elvbarátok voltak, mert egy beszélgetésünk alkalmával Pista bácsi azt mondta, a Cion bölcseivel kapcsolatban, hogy hiteles - nem hiteles, de tény, hogy a világban úgy történnek a dolgok, ahogy a Cion bölcseiben meg van írva.

Nem azt mondom, hogy nem értettem, részben, egyet akkor a szélsőjobbos eszmékkel, de csak részben, mert az az igazság, hogy a zsidó Múlt és Jövő kulturális szemle sokkal nagyobb szellemi élmény volt, már akkor, mint a szélsőjobbos hungarista eszmék, miket nagyon nem is olvastam, alacsony színvonaluk miatt. A katolikus teológián, Pierre Teilhard de Charden misztikus teológiájával alakítottam, lelki és gondolat világomat, amelyben az egyetemes élményén volt a hangsúly és nem a nemzetiben való kicsinyes bezárkózáson, - helyesen megélve, a kettő nincs ellentétben, de a hungarizmusban igen – így nem tudott a szélsőjobb teljesen elszédíteni. Sőt beláttam, hogy buta emberek, mint a hungaristák, még ha néhány alapvető kijelentéseikben igazuk is van, nem tudnak a nemzeten segíteni. Nagyon fontos, amit nem tudnak a hungaristák, hogy értelemszerűen bármit megfogalmazhatsz és igazad lehet, de ha nincs mögötte az emberi teljesség élménye, mint identitásforrás, az igazságok mit sem érnek, - tehát a hungarista igazságok nem érnek semmit, mert akik kimondják az igazságokat nincsenek az emberi teljesség birtokában, így szavuk nem hiteles.

Itt egy kicsit elelmélkedek az antiszemitizmus fonákságán. A szélsőjobb azt állítja, hogy a zsidóság veszélyezteti a nemzeti identitást, leginkább a magyarságét. De közben nem veszik észre, hogy ez a kijelentés pusztán csak a mentálist érinti, ami nem maga az emberi teljesség. Ahol meg nem tudják az embert, mint teljességet megszólítani, szívet-elmét egyaránt, ott az emberi identitást teszik tönkre, vagy nem hagyják létrejönni. Ahol meg az emberi identitást teszik tönkre, ott a nemzetinek is ártanak. Az antiszemitizmus gyakorlatilag ugyan azt teszi, mint amivel vádolja a zsidókat, pusztítja a nemzetet, pusztán a tudati elemre gyakorolt egyoldalú hatással, így megsemmisítve a belső emberi identitást, a nemzeti alapját.

Egy másik nagyon fura dolog, hogy azok beszélnek arról, hogy a nemzeti identitást a zsidók pusztítják, fenyegetik, akik maguk is identitás nélküli emberek, ahol meg nincs emberi identitás ott nemzeti sincs. Az antiszemita kijelentések, mivel csak a tudatra képesek apellálni, pusztán csak egy külső dologként, idegenként jelentkeznek. A külsővel, mint idegennel, csak azok azonosulnak kiknek nincsen belső identitásuk, nem találták meg belső központjukat. Akik nem találták meg belső központjukat, azok a nemzeti kultúra alapját képező, a lélek mélyén lévő képeket sem élik meg, tehát nincs nemzeti identitásuk, bárhogy üvöltöznek a zsidók ellen.

Aki megéli lelkének képeit, nemzetének mítoszait, az reflexió nélkül, automatikusan, mint valami külső idegennel nem azonosul az antiszemita kijelentésekkel, hanem ő maga értelmezi a zsidóságot, mai szerepét, mítoszai alapján, és az így nyert nézetek nem fogják identitását veszélyeztetni, mint valami külsőt, mert valami mitikusra hangolódott rá mi az emberi lélekben van. Akinek saját belső identitása van az a zsidó cselekvést, gondolkodást mítoszaiból érti meg és azzal szemben nem idegenként átvett eszméket állít, hanem lelkének képeit, mítoszait, saját életritmusát. A saját belső identitással rendelkező ember, ki saját életritmusát éli, az rájön, hogy vannak népek, kik fegyver nélkül, más népekre, úgy telepednek rá, hogy észrevétlenül rájuk kényszerítik életritmusukat. Ez ellen, csak a saját életritmus felerősítése az ellenszer, ez pedig csak a belső központ megtalálása révén lehet.

Az antiszemiták üvöltözése azért hiába való, mert nem abban látják a nemzeti identitás védelmét, hogy újra fel kell fedezni az embert, mint teljességet, hanem abban, hogy eszelősen ismételnek másoktól pusztán csak hallott kijelentéseket, ami mögött nincs semmi identitást nyújtó élmény.

Régen a kultúra a vallás, nem egy teoretikus tudás, nem egy puszta műveltség volt, hanem azok a szellemi, lelki eszközök voltak, amelyek révén megtaláltad belső központodat. A belső központ megtalálása, nem öncél volt, hanem azon keresztül léptél kapcsolatba a Végtelennel, Istennel. Székely-magyar nemzeti identitásunkat csak akkor találjuk meg, újra, ha a kultúra, vallás nem pusztán csak teoretikus tudás, puszta ismeret lesz, hanem, mint régen, önön központunkat megtaláló eszköz. Ebből a szempontból az antiszemita kijelentések puszta teoretikus ismeretek, mik nem segítenek semmit a belső identitásunk megtalálásában. Említettem, hogy az antiszemita kijelentések pusztán csak külső valóságok, amik idegenek. Pusztán csak külső eszközök révén nem találjuk meg önmagunkat, identitásunkat, annak valahol belül is kell lennie. Amik belül is vannak meg kívül is azok a lélek képei, nap, hold csillagok. Ezek szimbólumok. A szimbólumok szerepe az összekapcsolás. A szimbólum összekapcsolja tudatunkat lelkünk láthatatlan világával, belső központunkkal. Most már lehet, hogy mondanom sem kell, hogy ugyan ezek a képek a nemzeti kultúra alapjai is: ebből nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a nemzeti kultúra képei eszközök melyek által megtaláljuk belső központunkat és kapcsolatot tartunk vele. Ilyen szempontból az antiszemita kijelentések haszna vehetetlen kijelentések. Hogy ilyen szempontból, Sógor Csaba, EP képviselő, ki teológiát végzett, lelkész, mit olvas ki a hungarista Szittyakürtből nem tudom.

Mivel a lélek képei a szakrális élmény alapjai, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a nemzeti lét akkor megélt, ha szakrális élmény. A lélek akkor élő, ha szakrálisan megéli önmagát. A nemzet akkor élő, ha tagjainak a lelke szakrálisan élő. A nemzeti lét újjáteremtése, csak a szakrális révén lehetséges.

Na de térjek vissza a Vén Nyilasra, így emlegettem másoknak Laci bácsit. Amikor lelkész lettem akkor is tartottam a kapcsolatot vele. Egy nap gondoltam, valahogy tegyem hasznossá a nemzet számára. A kökösi unitárius egyházközségnek nem működött a harmóniumja. Gondoltam egy nagyot és írtam neki egy levelet, melyben megírtam, hogy Kökös a Székelyföld végvára, ahol élethalál harcot vív a székelység. Itt nem elég csak igével, prédikációval megszólítani a híveket, hanem a zene hangjaival is meg kell mozgatni a hívek lelkének mély rétegeit, hogy megmaradjunk. Írtam, hogy az ének, zene minden szónál mélyebben hat, de nincs orgonánk. Végül rátértem a lényegre, hogy kéne vegyen egy szintetizátort az egyházközségnek. Nem sokára írt, hogy megvette, mehetek utána. El is mentem és nála megmagyaráztam, hogy hangfalra is kéne pénz meg erősítőre, arra adott pénzt. Na így tettem hasznossá egy volt nyilast az egyházközség számára, - bár ne tettem volna, mert utólag nagyon megköszönte az egyház.

Láttam, hogy Ausztriában jó kapcsolatai vannak, gondoltam szerzek a falúnak gyógyszert. Az is meglett egy percre és odaszállítottuk a budapesti unitárius püspökségre. Onnan, gondoltam, hogy már nem lesz gond áthozni Erdélybe a kolozsvári unitárius püspökség mikrobuszával, mert az elég gyakran járt ki. Épp ott döglött be az ügy ahol nem gondoltam, legkisebb gondjuk is nagyobb volt, pedig tévéknek és videóknak volt hely, hogy áthozzák Magyarországról, de a gyógyszernek nem.

Köri lelkészi értekezleten, Brassóban, egy lelkész feldobta, hogy kéne egy ingyenes köri gyógyszertárt csinálni. Erdő János főjegyző, ki ott volt, kategorikusan kijelentette, hogy nincs lehetőség. A gyűlés szünetében mondom Erdőnek, hogy harmincezer márka értékű gyógyszer ott van Magyarországon az unitárius püspökségen, csak át kell hozni. Erre Erdő mondja szóljon Farkas Dénesnek, ő áthozza. Mondtam, hogy szóltam. Akkor még szóljon, biztos áthozza. A gyógyszer a mai napig sem érkezett meg.

Közben a Vén Nyilas kivágta a díszhisztit az unitárius püspökségen Budapesten. Ennek az lett a következménye, hogy Andrási Gyurka a kolozsvári unitárius püspökség gazdasági előadó tanácsosa, mi csak Mefisztónak hívtuk, 89 előtti szereplése miatt, felhívott telefonon, hogy én mit intézkedek a püspökség háta mögött, mert perrel fenyegetőzik Bajtsi úr. Erre én megmondtam, hogy én kértem idejében a segítséget mindenkitől, Erdőtől is. Mikor meghallotta, hogy Erdő is tudott róla, egyből a mefisztói kedves lett és biztosított, hogy megoldódik a probléma, - az óta is oldják. Na így esett a magyar szélsőjobbal való ismeretségem.

Nagy Attila Puli

A tavaly ismerkedtem meg, az interneten, Tóásó Előddel, csak egy (marosvásárhelyi) internetbarátság révén. Édesapám szovátai volt, így gyorsan közel kerültünk. Többször beszélgettünk, az utolsó beszélgetésünkkor már Bolíviában volt.

Kimeneteli szándékáról tudtam a közös ismerősünkön keresztül. Gondoltam, ha felhív megpróbálom lebeszélni, hogy először fejezze be az egyetemet és az után mászkáljon. De nem akadtunk össze a Skypen és én gondoltam, hogy amúgy az Ő baja, végül is nem tettem erőfeszítést, hogy meggyőzzem, hogy még maradjon otthon, - ezt most bánom. Miért? Akkor is az volt a benyomásom, hogy egy tiszta ember és most is a beszélgetéseket újra olvasva azt látom, hogy egy tiszta ember és ami fontos, nem agresszivitásra szomjazott.

Beszélgetéseinkből az derül ki, hogy lelki békére szomjazott, az önkereső ember lelki békevágya volt benne. De tudni kell, hogy az önkeresők, egyúttal, ha fiatalok egy kicsit kalandvágyók is. Többre vágyott, mint a hétköznapok taposó malma, itt kell keresni Előd kimenetelének mozgató rugóját.

Na de rendre veszem Elődnek a Skypeon tett kijelentéseit.

Tóásó E. Előd: “nem gondolkoztál azon, hogy fogod a batyudat és elmész valamerre Tibet vagy ilyesmi, amit nem érintett a pénz? Én szívesen elvonulnék a világtól, megtermelném a sajtomat vagy valamit”.

Továbbá azt írta, hogy egyedüllétre vágyik de ugyanakkor közösségre is és itt érdekesen fogalmazott: “kellenek szerzetes társak akik elmennek mellettem.” És ami nagyon fontos, azt írta, hogy “elcsalnálak”. Erre azt válaszoltam, hogy “Feleségem van.”

A beszélgetéshez az alap az volt, hogy teológiát végeztem (vallásos anarchista vagyok) és kifejtettem neki, hogy a szerzetesség, a magányos remetei formájában még mindig vonzó ideál számomra. De mivel nős vagyok ezt egy tanyasi élet formájában tudnám elképzelni. Na ez volt a találkozási pont számunkra. A témát lényegében Ő indította.

Ezek alapján nem nehéz megállapítani, hogy egy spirituálisan önkereső nagyon tiszta emberrel hozott össze a sors. Ő befele akart fordulni de egyben kalandra is vágyott. Ez nem zárja ki egymást a lelki életben: az önkeresésnek nem csak a csend a befele fordulás a formája, hanem a kaland, vagyis a vándorlás. Az önkeresésnek nagyon is összetartozó szimbólumai és nem zárják ki egymást, a barlangban meditáló remete és a vándor. Vannak, akiknél a lelki önkeresésnek ez a kettős formája, ez a kettősség, ami az emberben van lényegében, zavart okoz, nem ismerik fel, hogy szervesen egymáshoz illesztve kell megélni mindkettőt, mert mindkettő fontos. Előd ezt lehet nem ismerte fel. Először tapasztalatokat kell szerezni, vándorolni kell és az után a csendben meditálni.

Tény az, hogy kalandot keresett és hozzá társat ezért írta, hogy “elcsalnálak”. Sajnos a társat megtalálta Eduardo Rózsa Flores személyében, akiben meg is találhatta, de csak elvileg a misztikus partnert, mert Eduardo az iszlám misztikus ágának volt a követője. Én nem tartom misztikusnak Eduardot. Lényegében a kalandot választotta elsőnek Előd, de ez nem azt jelenti, hogy nála világos volt a két lelki út szerves egysége. Igaz ez nem is fontos, ösztönösen is el lehet indulni a lelki élet útján az igazi utak így is kezdődnek.

De végül is nem tudom elképzelni, ezek alapján, hogy Ő terror akcióban akart részt venni, az aki önmagát kereste. Még fogok idézni tőle, amik azt bizonyítják, közvetve, hogy nem vehetett részt merénylet előkészítésében.

Lelki életre vágyott, kalandra, ehhez társra. Miért? A következő kijelentése árulja, hogy ezek mögött mi volt.

Tóásó E. Előd:”most kezdek rájönni, hogy semmi értelme annak, hogy itt robotolok ezeknek”. Ez 2OO8 X. 7-én hangzott el.

Megunta a hétköznapok szürkeségét, és mélyebb értelmet akart adni életének. Ezzel szokott kezdődni az igazi leki élet, hogy a mindennapokat, mint puszta külső formát börtönnek érzed. És nem az intellektuális kíváncsiságból megvett Osho és annak otthoni kényelmes olvasása a lelki élet kezdete, hanem magának az életnek kell a lelki élet kezdetének lennie. Na valahol itt van Tóásó Előd tragikus útjának gyökere és mozgató rugója. Ezek alapján nem hiszem, hogy terrorista lett volna. De a további kijelentése is arra utal, hogy önkereső volt.

Tóásó E. Előd: ”elmegyek Írországba, összeszedek némi pénzt majd elvonulok valami pap neveldébe.

Amikor azt kérdeztem, hogy a katonai pálya vonzó-e azt válaszolta: “de nem leszek sem a magyar sem a román sereg része – a nemzetbiztonsági kockázat része vagyok”. Ebből, csak azt a következtetést tudom levonni, hogy a fegyver nem vonzotta.

Tóásó E. Előd: “hát mindegy, nem az igazi ez az élet, nem érzem jól magam.” Hát azt hiszem, hogy ezekben a kijelentésekben kell keresni, útjának mozgató rugóit.

Megkérdeztem tőle, hogy: “csavaroghatnékod van?” A válasz egyértelmű igen volt. Csak hozzá tette, hogy nincs pénze és társ. Azt hiszem, hogy a társkeresés hozta össze Eduardoval, akivel ismerték egymást, de úgy tudom, hogy nem fűzte hozzá szoros barátság.

Tovább olvasva beszélgetésünket, azt írja, hogy neki elvonulni elmélkedni kell a társ. Beszélgetésünk alapján azt mondhatom, hogy Ő szellemi vezetőt keresett és nem egy kalandorhoz szeretett volna csatlakozni, - hogy, hogy kötött ki Eduardonál nem tudom. Vagyis tudom, Eduardo, látszólag, ennek is meg tudott felelni.

A következő szavait olvasva szerzetesrendet emleget, hogy oda vonulna. Ezeket a kijelentéseket nem tudom összekapcsolni a terrorral.

A további mondatában arról vall, hogy az életében hiányzott a szellemi instrukció: “kell az a szellemi instrukció, ami hiányzott az életemből.” Ezek mind arra utalnak, hogy Ő szellemi vezetőt és utat keresett.

Most jön két kijelentése, amiben most utólag valami fátum szerűt érzek.

Tóásó E. Előd: “de valahol el kell kezdenem ... ezt az utat ki kell járnom”

Valami belülről kényszerítette az “útjára”.

Érdekes, ahogy írja: “majd ha eljön az a szellemi időm, akkor saját kézzel akarok könyvet nyomtatni”.

Arra vágyott, hogy nyugodtan legyen olvasni ideje, lelki könyveket. Hát a puskaporszag nem összeegyeztethető ezzel. Nyugodtan olvasni és terrora készülni nem lehet.

Utolsó beszélgetésem Előddel a tavaly december 3O-án volt, akkor már ott volt Bolíviában. A beszélgetésünk alapján, amit nyugodtan ellehet mondani, hogy Ők a Morales elnök ellenes körökhöz tartoztak, vagyis azokkal szimpatizáltak, de ez még nem jelent elnökgyilkossági szándékot.

Kérdeztem Eduardoról, hogy hol van, de az elöl elzárkózott, hogy bármit is mondjon Eduardoról. Csak egy skypeos, néhány mondatos beszélgetés erejéig ismertem Eduardot. A vele kapcsolatos kijelentésemet, hogy egy felforgató ügynök volt újra gondolom. Lehet nem is ez a fontos, hogy ügynök volt-e vagy nem, hanem, m int ember ki volt a belső mozgató rugók. Lehet, hogy túl hamar ítélkeztem Eduardoval kapcsolatban, vagyis vannak vele kapcsolatban fontosabb szempontok, vagyis az emberi.

A titkolózás arra enged következtetni, hogy tudatában volt, hogy ottlétük nem veszélytelen, mert az ellenzékhez tartoztak, akik autonómiát akartak, az ország azon részének ahol a szelídebb, (ezt Előd alapján írom) camba indiánok laknak és fehérek, akik ahogy ő írta jól kijönnek. Az új elnök Morales a hegyi, ahogy Előd írta, az agresszív colla indiánok közül való. Előd tudósítása szerint a colla indiánok ki akarják semmizni a cambákat. A politikai helyzet alapján, amit mindenki tud és Előd levele alapján tény, hogy ők egy konfliktuszónában voltak ahol bármi megtörténhet. Eduardo életében az ilyen helyeken érezte elemében magát, magas hőfokon szeretett égni és ez az emberi szempont a fontos és nem az, hogy esetleg ügynök volt-e vagy nem.

Amit a Napkeltében mondott a nővére annak van alapja, mert beszélgetés közben jelezte, hogy dolgozik, tehát csak fél figyelmet szentelt nekem - igaz nem írta, hogy mit és én sem kérdeztem.

Na de amiket tudósított nekem Bolíviából nem csodálkozom, hogy így jártak. Nagyon hajmeresztő dolgokat irt.

Tóásó E. Előd: “a collák a hegyvidékiek ők termesztik a koka levelet, brutálisak és erőszakosak, a minap megvertek majd élve megégettek 11 embert.” Hát ilyen helyt bármi bekövetkezhetett, mert Morales ezek közül való.

A másik beszámolója még hajmeresztőbb.

Tóásó E. Előd: “de itt a hegyvidéki indiánoknak egy törvényük van, megvernek, felgyújtanak benzinnel, ha túléled felmetszik a hasadat és a beleid körbe tekerik a nyakad körül, ez a szokásuk, nincs bíróság, nincs semmi, ezt akarják ezt alkalmazzák a hegyvidékiek.”

Ennek a beszámolónak azért van egy kis szépséghibája, egy benzinnel való felgyújtást nem tudok ki él túl.

Tény az, hogy forró helyt voltak, ahol bármi megtörténhet. A beszélgetésünk alapján nem hiszem, hogy elnökgyilkosságban akart részt venni. A beszélgetésben munkára való utalás van, mármint, hogy tényleg dolgozni ment volna ki. Lényegében Ő pénzt akart gyűjteni, hogy csendben szellemieknek éljen, ilyen kijelentések vannak a beszélgetésünkben és ezt nem látom összeegyeztethetőnek a merénylettel.

Még egy érdekes mondata volt a beszélgetésünkben: “én a konfliktust kerülöm.”

Úgy frissiben furcsálltam, hogy őt miért nem ölték meg. Gyanús volt nekem, hogy nem volt-e áruló, vagyis, hogy nem ő buktatta-e le Eduardoékat. Ezt elvetem végül is, mert hitelt adok annak, hogy kereső volt, lelki út kereső, ami nem összeegyeztethető az árulással.

Van egy másik nézetem Eduardoékkal kapcsolatban, amit bizonyítani nem tudok, csak megérzés. Nekem az az érzésen, hogy Kelet-Európában Eduardot sokan szerették volna halva látni, sok ellensége volt. Ő elég nyíltan beszélt a bolíviai helyzetről, álláspontjáról és kiutazási szándékáról. Szerintem, ez nagyon jól kapóra jött közép-európai köröknek, hogy a zavarosba Morales emberei eltegyék láb alól, már csak azért is, mert ott is az ellenzékhez tartozott. Tehát Moralesnek és bizonyos közép-európai köröknek közös ellenség lett Eduardo.

Érdekesség még az, hogy az Előd keresztapja egyszer találkozott a híres székelyföldi partizánokkal, Pusztaival, Jegessel, és Dézsivel, akik ételt kértek tőle és ő adott nekik és utána elváltak útjaik. Én megígértem neki, hogy megszerzem a Iochom István róluk szóló könyvét.

Nagy Attila Puli

Két teológiát illetően, melyeken voltam, a gyulafehérvári katolikus és a kolozsvári unitáriánus, (az utóbbinak bentlakása, ahol leginkább folyt életünk)közti különbség számomra, az eltérő oktatási színvonalon kívül, az előbbi javára, abban nyilvánult meg a legéletbevágóbban, hogy az unitáriusok bentlakásából, ahol a tantermeink is voltak, a nagy zaj elől, az üvöltözés elől a nagy egyetemi könyvtárak csendjébe menekültem, amire a katolikusoknál nem volt szükség, mert ott csodálatos csend volt. A csend hiánya azt jelentette, hogy ott nem folyt igazi szellemi munka, nem volt lelki élet.

A katolikusoknál csodálatos volt az a csend, ami ott uralkodott a tantermekben, a folyosókon, az olvasótermekben, a hálókban. Kötelező szilencium volt mindenütt. Vagyis, normális, hogy volt szabad beszélgetni de halkan. Reggel, meg tényleges kötelező szilencium volt, beszédtilalom a reggeliig, ez volt este is az esti punkta után, aminek a reggeli szilencium volt a folyamánya.

Az a bezártság, ami ott uralkodott az nagyon alkalmas volt a lelki, szellemi életre, a tényleges befele fordulásra. De ez szerintem annak volt igazán hasznos, ki gondolkodásában, szellemi lelki életében túllépte az egyházi dogmákat, kliséket, előírásokat, ami a lelki életre vonatkozott. Igaz, aki ezt tette, mint én, az otthagyta, mint az egésznek a tagadója.

Természetesen voltak hátulütők is, mert sok elfojtásra épült az ottani élet. A városba nem mehettél ki egyedül, akkor amikor akartál csak a dél utáni egy orás kimenő alkalmával és akkor sem egyedül. Ha nem változtattad séta partnereidet, akkor gyanúba keveredhettél, hogy buzi vagy, vagy elzárkózol mások elől. Ilyen gyanúba én is keveredtem, mert csak Marosvölgyivel barátkoztam ő volt olyan liberális, akivel érdemes volt szóba állni, a többi jámbortól méla undorom volt. Marosvölgyit hívatta is a püspök, de ő annyira szépen megmagyarázta, hogy ez rágalom, hogy engem nem is hivatott. Hát tény volt a rágalom, de nem mondhattuk meg az elöljáróinknak, hogy a többivel azért nem állunk szóba, mert mi már rég nem vagyunk katolikusok és utáljuk az elhivatottakat, akik, mint emberek pappá degenerálódnak . Amit, ott pappá érésnek neveztek, az a mi szemünkben, egy súlyos emberi degeneráció volt, ami aztán úgy öreg korra vált a papoknál igazi személyiség torzulássá. Katasztrofális, hogy az intézmény mennyire ki tudja vetkőztetni az embert önmagából, mármint az egyházi intézmény. Ezt nagyon jól leírja lélektanilag megmagyarázva a német teológus Eugen Drewermann a magyarul is megjelent Klerikusok című szenzációs munkájában, amitől Rómában meghülyültek. A Drewermanni mű lényege, hogy a papi szerep megöli a személyiséget, a belső ént. A nem keresztény, úgynevezett pogány vallásoknak, pedig épp az a célja a belső én megtalálása. Igaz ez a keresztény misztikusok egy részénél is megtalálható, de ne feledjük, hogy a hivatalos egyház mindig is gyanakodva nézte a misztikusokat.

Nálam is majdnem komoly következményei lettek annak a bezárt életnek. A depresszió jelei kezdtek mutatkozni, ezért ötöd év után ott hagytam, igaz nem is akartam pap lenni.

A vallások sorában, a nyugati kereszténység egy külön eset. Amíg a nagy világvallásokban, a magasabb szinten megélt lelki élet célja az elme-lélek harmonizációja a belső én megtalálása, van ahol alacsonyabb szinten is, addig a nyugati kereszténységben, az elme-lélek diszharmóniája, a belső én felejtése válságossá mélyül és ebben gyökerezik, egyik szempontból a nyugati ember önmarcangoló nyugtalansága mely sehova sem vezet. A skolasztika csak elmélyítette a görögöknél kezdődő hasadékot a lélek és az elme között.

Az ember alapvető problémája, most is az, mi volt több ezer évvel ez előtt, csak sokkal elmélyültebb, az elme és szív konfliktusa. A Emil Cioran román filozófus írja, hogy az európai civilizáció a szív romjain építkezett. És ennek katasztrofális következményei fognak lenni, mert a környezetrombolás is ebben gyökerezik. De ameddig a régiek, a régi nagy vallások tanítói erre ismerték a gyógymódot, addig a modern ember, minden fejlett tudománya ellenére egyre kevésbé tudja ezt a konfliktust kezelni, a szív és elme konfliktusát. Az elme és a szív konfliktusa pusztít Gázában is.

Nyugaton, divatszerűen, kelethez fordulnak gyógymódért az elme és szív konfliktusának megoldásáért. De egy egyszerű dolgot nem tudnak nyugaton, hogy minden igazi megoldásnak belülről kell jönnie és ez a természet törvénye maga. Ha valahol abba hagyják a természet pusztítását, akkor az magától megújul, ezért van esélyünk, hogy megfordítsuk a civilizációs rombolást. Az emberi lélekben is, belül, adottak az eszközök a szív és elme harmóniájának a helyreállítására, csak megfelelő körülményt kell teremteni hozzá. És mi az a körülmény? A Csend, a közvetlenül adott Csend. A Csendben a lélek képes önmagát újra harmonizálni. Nincs szükség semmi keleti meditációs technikára. A nyugati ahogy nem tudja elképzelni magát külső eszközök nélkül a mindennapjaiban, úgy a lelki életet is csak úgy tudja elképzelni, hogy eszközigényes. Pedig nem, a lelki élet a leg közvetlenebb, a Lét alapvető közvetlenségére épül, ami nem eszközigényes, mert belülről adott minden. A nyugati nem látja, hogy keleten a sok meditációs technika, nem a lelki szellemi fejlettség jele, hanem épp a kifáradásé: az élő szellem, az élő lélek eszköz nélküli, önmagában létezik. Hát akkor ezek után azt mondhatjuk, hogy a nyugati katolicizmus egyházi intézménye a lélek totális halála, a szellem száműzése. És végül is továbbra is el lelhet mondani, hogy az elme és a lélek konfliktusában, a fejlődés nem hozott semmit, sőt elmélyítette a válságot.

A régi időkben minden alkotás a népmesétől kezdve azt acélt szolgálta, hogy az ember harmóniába kerüljön önmagával. Ma pedig az, hogy a diszharmóniánkat az alkotás hajtómotorjának, tartalmának tekintsük, minden megoldás nélkül, sőt egy normális állapotnak tekintjük, mint a léttel járó diszharmóniát, mit meg kell énekelni. És irodalmilag azok az alkotások a legértékesebbek, melyek, tartalmilag a legkonfliktusosabbak. Ez meg mind a válság elmélyüléséhez vezet, ami nem áll meg irodalmi szinten, hanem komoly következményei lesznek a mindennapjainkat illetően is.

A nyugati ember én nélkülisége abban gyökerezik, hogy a görögség kései korszakával kezdve lemondott a belső én megtalálásáról mely minden pogány misztika, vallás célja volt. Ez a kereszténységben, a nyugati kereszténység révén csak mélyült, míg a tudományosságban elérte csúcsát. A középkor nagy misztikusa Eckhart mester, nagyon jól látta, hogy a kereszténység hol tévesztett célt, amikor azt írta, hogy a pogány mesterek jobban ismerték a lélek rejtelmeit, mint a keresztény szentek vagy akár Pál apostol. A szív és elme harmóniájához elengedhetetlen a belső én megtalálása, mert az elmének azzal kell harmóniába lennie. A Csendben, a belső én maga jelentkezik és önmagához vonja az elmét, minden külső emberi erőfeszítés nélkül.

Az ember problémája ugyan az mint sok ezer évvel ez előtt, a belső én megtalálása és az elmének az azzal való harmóniája. Ebben a kérdésben a tudomány csak visszafejlődést hozott, nem oldott meg semmit. De nincs is milyen megoldást hoznia, mert nem szükséges semmi megoldás, csak a Csendben el kell engedni a külsőt és minden magától kerül harmóniába, mert a belső én egy tökéletes önszervező valóság.

Ha a keleti kereszténység misztikus hagyományait nézzük akkor ott tényleg a főszempont az elme és szív harmonizációja mint az Istenismeret fő feltétele, de ott is mostanság inkább a bellérségnek hódolnak, üzletelnek, mint ahogy a fő misztikus központban teszik, Athoszon és a hírek szerint nyakig a korrupcióban.

Na de térjek vissza a teológiák világa közötti különbségre. Az unitáriáusoknál egy teljesen más világ fogadott. A Kolozsvári Protestáns Teológia épületében ha nem is olyan, mint Gyulafehérvárt, de csend uralokodott. Ez mesze nem volt elmondható a Brassai Sámuel Líceum épületében lévő unitáriánus bentlakásában, ahol az állítólagos szellemi munkának lett volna a helye, aminek nyomát sem találtam az unitáriánusoknál.

Az unitáriánusoknál nagy volt a szabadság nem érvényesültek azok a szigorú körülmények, mint Gyulafehérvárt, nem volt annyira vissza fojtott a légkör. A lelkészek nem voltak annyira degeneráltak, mint a katolikusoknál, természetes a lelkészi szerep ott is elvégezte én fosztó munkáját. Ennek a liberalizmusnak volt a következménye, hogy az unitáriánusoknál a vallásosság csak teoretikus volt, inkább olyan pártszerűek voltak. Természetesen a belső én felejtés ott is maximális volt. Az unitáriánizmus lényegében már egy szekularizált vallásosság, semmi köze a lélekhez.

A nagy liberalizmussal volt magyarázható, hogy képtelen voltam a sok sakálüvöltözés mit a bentlakás termeiben a szellemi munkára és az Akadémiai könyvtárba, meg a Lucian Blaga egyetemi könyvtárba jártam a csendért. Az Akadémiainak az volt az előnye, hogy ott volt a régi unitárius könyvtár mit az állam elvett.

Az elején gondoltam, hogy beülök az azonos emeleten lévő Erdőféle könyvtárba, délutánonként, amikor ott volt Erdő, hátha csendben leszek. Dehogy. Egy dél után csuda dolog történt, amikor bent voltam. Bevezetőnek hallottam egy nagy üvöltözést, miből nem sokat értettem. De a hangosság közeledett és végül érthető lett. K. Berci üvöltötte, K. Lacinak: “Szopjál meg.” Laci vissza üvöltötte: “Szopjál meg te.” Én egyből Erdőre pillantottam, vártam a reakciót. Vártam, hogy kilépik és letolja őket. De semmi, az arca sem rezdült. Egy ilyen eset volt egy alkalommal Erdő háta mögött, de nem neki szólt, akkor hátrafordult és annyit mondott, hogy: “Halkabban.”

A másik, amivel próbálkoztam, hogy este későn olvassak. De ha jól emlékszem épp akkor történt a két katasztrofális eset, amikor ugyan csak a két fent nevezett személy rúgta össze a port. Egy késő este már elviselhetetlen volt a bőgés és gondoltam, hogy kimegyek egy kis rendteremtésre, mert volt esélyem rá és voltam a legidősebb. Hát mit látnak szemeim: K. Berci bicskával a kezében üldözte K. Lacit, hogy szúrja meg. Berci részeg volt, mint a csap. Ez két alkalommal történt meg. Mindkét alkalommal én fegyvereztem le Bercit. Nem annyira erővel, mint tekintéllyel és jól is voltunk Bercivel, együtt rúgtuk a bőrt. Egy alkalommal sikerült is Bercinek elvágnia egy kicsit Laci karját. Ez az agresszivitás nem volt megmagyarázhatatlan Berci részéről, mert az apja is Kolozsvárt végezte az unitáriánus teológiát és a Kolozsvár külvárosi kocsmákban biza verekedett a hóstáti legényekkel.

Hogy nem a szellemi, lelki élet színhelye volt az unitáriánus teológusok bentlakása, mutatta az is, hogy egy alkalommal, a tudós teológus társaság épp egy kemény pornó filmet nézett, nem mindenki. Egy hölgy volt leláncolva a filmen és azt bökték többen is, felváltva, derékalatti dorongjaikkal. Én azon nem voltam és nem vagyok megbotránkozva. Én az okán voltam és vagyok megbotránkozva. Voltak a teológusok között sokan, akik nem ismerték a szellemi munkát, nem képezték magukat és akkor az időt ilyen filmekkel kellett agyonütniük. Ha tették volna komoly szellemi munka után, akkor azt mondom, na nem muszáj épp olyan igényesnek lenni a kikapcsolódást illetően.

Igaz, hogy a film csak szex pótlék és nem az igazi. Ezt azért nagyon jól tudták a teológusok, mint például az Izraelita, így becéztük az egyik kollégát. Neki a barátnője, kit el is akart venni és el is vett Brassóban élt és ritkán látta. A derék alatti tájék követelt. Partnerért nem kellett messze menni, 89 után teológus hölgyek is voltak. Egy nap az Izraelita bizalmasan elújságolta egyik szex kalandját, Rékucival. Nem nagyon volt megelégedve az egész kalanddal. Túl nagynak találta lyukat. “Mintha kútba dugtam volna a farkam.” - panaszolta az Izraelita.

Itt még érdemes megörökítenem az egyik évfolyamtársamat, Sándort, ki ötödéven egy kisregényt olvasott el, egész évben és a fő olvasmánya egy Nagyváradon kiadott szexlap volt. Jegyek szempontjából egy eminens tanuló volt, annak ellenére volt elismert, hogy egész nap csak álldogált ide-stova, mert ugye nem lehetett egy heti számot egész héten olvasni a szexlapból.

Az érdekes az volt, hogy ez az évfolyamtársam a tanárok által egy elismert valaki volt, aki csak egész nap lötyögött a bentlakásban. Rólam meg, egy idő után tudtam meg, egy olyan véleményük volt a tanároknak, hogy minden délután csak csavargok a városban. Igen, mert nekem a bentlakásból, a sakálok elől kellett menekülnöm csendesebb helyekre, ahol tudtak viselkedni. A bentlakásunk, egy szinttel fennebb volt, mint a püspökségünk. Ebéd után, amikor mentem ki a városba a könyvtárba a püspökség előtt kellett elhaladnom, a hivatali ajtók előtt. Mivel engem a püspökségi alkalmazottak minden délután láttak kimenni a városba elkönyvelték, hogy én tekergek. Igaz vallásos ember módjára megbélyegeztek, amit aztán isten legyen ki lemos. A vallásos ember, ha valakit megbélyegez az jobban bele van égetve az emberbe, mert a személyiségébe égeti bele, mint a bilog a marha bőrébe. De az érdekes az, hogy az Akadémiai könyvtár nyilvántartójába az én nevem többször be volt jegyezve, mint a teológia, összhallgatójáé, a reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat egybe véve, ami kitett kettőszáz hallgatónál többet.

De nem kell csodálkozni az ilyen alacsony színvonalon. Ahol az unitarizmussal kapcsolatos moder kutatások, a világszintű magyarországi, szegedi József Attila Tudomány Egyetem-i kutatási eredmények az unitarizmus szellemtörténetével kapcsolatban el voltak vetve, mint marxista kutatások, melyek nem hitelesek, ott nem kell csodálkozni, hogy olyan állapotok vannak. Erdő, az egyház főokosa, például azt mondta nekem, hogy Balázs Mihály szegedi professzor könyvét, az antitrinitarizmus egy rövid időszakáról ne olvassam, mert az marxista. Én biza elolvastam és annyira csodálatba ejtett a könyv, mondanom sem kell, hogy semmi marxizmus sem volt benne, hogy a könyv ismeretségünk alapját képezte Balázs Mihállyal.

Az unitáriusoknak szellemi tőkéjük nem volt és nincs és egyhamar nem is lesz, hogy múltjukat kutassák és Erdő diktatúrájaként, meg egy hamis identitás védelmeként mégis elzárkóztak a modern kutatások elől, egy hamis unitarizmus, egy idejétmúlt unitarizmus védelmeként, aminek semmi szellemi, lelki tartalma nem volt.

Azt hiszem, hogy akkoriban ebben láttam az unitarizmus legnagyobb önellentmondását, modernek tartja magát, de mégis fél a modern kutatásoktól. Én akkor az unitarizmust nagyon ósdinak találtam, sokkal ósdibbnak, mint a dogmatikusnak lekezelt katolicizmust. Aki ezt nem hiszi hasonlítsa össze az unitáriánusok Keresztény Magvető folyóiratát a katolikusok Mérleg című folyóiratával vagy a Pannonhalmi szemlével és kiderül, hogy az unitáriánusok kevesebb dogmájuk ellenére dogmatikusabbak, görcsösen ragaszkodnak a kevesebb dogmához, mint a katolikusok. A modern kutatásokkal olyan erős szembenállást nem találtam a katolikusoknál, mint a liberálisnak mondott unitáriusoknál.

Egy alkalommal az előadások szünetében, a református teológus Soós Jóska cinikusan azt mondta, hogy “ti unitáriusok csak hirdetitek a liberalizmust, mi reformátusok gyakoroljuk.” H anem is teljesen, de volt némi igazság benne.

Ez egy fiktív memoár. A történetek, a személyek kitaláltak. Minden megfelelés valós személyekkel a véletlen műve. Ennek az írásnak semmi köze az Erdélyi Unitárius Egyházhoz és annak teológusaihoz, a megfelelés csak a véletlen műve.

Nagy Attila Puli

D Dr Erdő János, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője, teológiai tanár és Kovács Lajos püspök halála után az egyház püspöke volt. Teológusként tanárom és lelkészként egyházi fölöttesem volt.

Döntő szava volt az egyházban, mely megfellebbezhetetlen volt. Az egyháznak élt, igazi szürke eminenciás volt, kiben személyiség helyett is az egyház élt, tehát nem is volt igazi személyisége, megölte az egyház. De ahol az egyházban a ranglétra csúcsán a személytelenség a meghatározó, ott lennebb is az van. Ebből kifolyólag, az Erdélyi Unitárius Egyházban, a lelkészképzés is teljesen személytelen, csak hivatalnokokat nevelnek. Ezért tudok igazat adni Kányádi Sándor költőnek, aki egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta, mint unitárius teológusnak, hogy az unitárius lelkészek csak hivatalnokok.

De hát akkor, hogyan tölti be a lélekvezetői szerepet az unitárius egyház, mint legfőbb célt? Sehogy!!! Az intézmény a lélek halála. Az intézmény a lelket öli meg. A lélek szabadsága az intézménnyel nem fér össze, de még az unitáriussal sem bármennyire liberálisnak valja magát.

A vallás tévedés, hogy intézmény. A vallástól az intézményesség áll a legtávolabb. A vallás alapja a lélek élő képei, amelyek csak a szabadságban életképesek. Az intézmény, mely tantételé teszi a képeket, az lelki talajuktól szakítja el, vagy azért teszi tantételé, mert a képek elszakadtak a lelki talajtól és fennmaradásukhoz muszáj az intézmény mesterségesen megőrző formájához folyamodni. Az intézmény szerepe egy vallás esetében a mestersége konzerválás, a halott formák mesterséges konzerválása. Ez a kereszténység esetében a kereszténységgel, mint egyházi intézményes formával kezdődik és nyugaton a katolicizmus esetében a legerősebb, ott a leghalottabbak a lélek képei. Az ortodoxia sokkal több vitalitást megőrzött a lélek képeit illetően.

A keresztény egyházak között az unitarizmus képes a legkevésbé betölteni a lélekvezetői szerepet és leginkább az ortodox misztika. Miért? Ennek a gyökerét a katolicizmusban kell keresni, annak racionalista, arisztoteleszi teológiájában. De mivel Arisztotelészt emlegettem, a gyökereket a görögöknél kell keresni. A régi nagy vallások beavatási szertartásai, misztikái, az archaikus görögség vallásai, beavatásai, filozófiái, azt célozták meg, hogy az ember harmonizálja elméjét a lélekkel, annak képeivel, ez volt a régiek leki életének a célja. Európában a görögség második korszakában, már Szókratesszal, a az elme kezd egyre jobban eltávolodni a lélektől, egyre jobban önállósul, amely aztán, a Decarti gondolkodásban, gondolkodom tehát vagyok, kap teljes polgárjogot az európai gondolkodásban.

Mi történt Európában a görögök második korszakától erre fele? Az ember kettéhasadása, lélekre és elmére, úgy, hogy az igazi önálló realitás az elme lesz és a lélek felejtődik, megszűnik közvetlen élmény lenni a ráció számára, pusztán az elme teoretikus tárgyává válik. A kettéhasadással az ember megszűnik Totalitás lenni, megszűnik a láthatatlan és látható világ szerves egysége lenni. A látható dominanciájával, ami ennek a hasadásnak a következménye, ahogy Horia Romam Patapievici román filozófus írja, az ember elveszíti a láthatatlan iránti érzékét. Megszűntek a lélek képei, egyszerre, a lélek látható és láthatatlan realitásai lenni. A képek megszűntek láthatatlanra utaló jelek lenni. A képek, az önállósult elme, a kettéhasadt ember elméjének a puszta tárgyai lettek, mint dolgok és nem szellemi, lelki valóságok. A lélek képei megszűntek közvetlen élmények lenni, az elme révén közvetettekké váltak, egy racionalista filozófiai elmélet révén magyarázottak lettek. A kép az alapvető természetétől fosztódott meg a közvetlenségtől, ami a skolasztikában mélyült el és az unitarizmusban már szekularizálódott.

A nyugati skolasztika a kettéhasadt ember teológiája, kinek már csak az elméje az igazi realitás és annak tartalmai. Az unitarizmus természetes következménye, folyamánya a skolasztika racionalizmusának, ha még ennek nincs is tudatában. A nyugati katolicizmus, a skolasztika önön racionalizmusának itta mega levét, az fordult ellene.

Már említettem, hogy a régiek célja a lélek és elme harmonizálása volt, mint az Istentapasztalat feltétele. A nyugati kereszténység, a katolicizmus teológiája épp ennek az alapfeltételnek ellenében cselekedett, tehát az Istentapasztalat alapját tagadta meg. A skolasztika számára az Istenismeret megragadás, tehát birtoklás, ami ellentétes a nagy vallási hagyományokkal. A nagy vallási hagyományok számára az Istenismeret szeretetteljes egyesülés és nem racionalista birtokló megragadás. Az Ószövetség kiábrázolás tilalma épp ettől óvott.

A nyugati skolasztika, a nyugati keresztény teológia gyakorlatilag ateizmus. Nem az az ateizmus, amikor tagadjuk Isten létét, vagy nem csak az, hanem az is, amikor az Istenről való beszéd mögött nincs Istenélmény, Istentapasztalat. Amikor az Istenről szóló beszéd válik az Istenhez jutás akadályává. Ez még súlyosabb ateizmus, mint a nyílt tagadás. Erről Jézus is beszélt, hogy épp a papok a legnagyobb akadályai az Istenhez jutásnak.

Itt érdemes megemlítenem, hogy a görög atyákra alapozó keleti kereszténység, misztikájában megőrizte a szív és elme harmóniájára való törekvést, mint misztikus célt, ami az Istenélmény feltétele. És a keleti ortodoxia nem követi el a racionalizmus hibáját, amit a katolicizmus elkövetett, az ortodoxiában nem pusztán a ráció dolga az Istenismeret, hanem szeretetteljes egyesülés.

A XVI. századi antitrinitarizmus és az abból születő unitarizmus, a hitviták, természetes következményei voltak a skolasztika racionalizmusának. Amikor a léleknek egy képe, ebben az estben a Szentháromság, már csak az elme puszta tárgya és nem a lélek közvetlenül megélt képe, akkor vita tárgya lesz, magyarázzák és végül tagadják.

Sokan, nagyon bután a Szentháromságot, puszta hamisítás eredményének tartják. A Szentháromság az egy Istenkép, mely a kollektiv tudattalanból merült fe abban az időben és csak ezzel magyarázható, hogy annyira dominánssá lett. Nagyon kevesen látják, inkább az ortodox teológusok, hogy a Szentháromságos Istenképnek a görög filozófiai racionalizáció ártott meg, a kép épp ezzel veszítette el lelki alapú vitalitását.

Nyugaton két folyamat ment végbe a Szentháromság esetében és nagyon gyorsan: felmerült a szentháromságos Istenkép a kollektív tudattalanból, ami látensen ott volt az emberi lélekben, sőt az addigi vallásokban különböző formákban jelen is volt, de nem ennyire dominánsan, de rögtön ezzel ellentétes folyamatként bekövetkezett a kép halála is a racionalizáció következtében, nyugaton. A szentháromság javára történő tényleges hamisítások, azok már a racionalizáció következményei, már a haldokló képet mentő szándékok. Az antitrinitarizmus és az unitarizmus, nem valamilyen igaz tanítás győzelme, ahogy ők szeretik bemutatni, hanem a szentháromságnak mint istenképnek a halála.

Nagyon nagy butaságra vall, amimkor valakik arról vitatkoznak, hogy melyik az egyedül igaz Isten kép. A lélek különböző korokban és különböző fajoknál, népeknél különböző képpen fejezi ki önmagát, de a különböző képek mind a lélek képei és nincsenek igaz és hamis képek. Nem az a kérdés, hogy az Isten egy vagy sok, hanem az, hogy a képek csak a Láthatatlanra mutató jelek, de nem a végső valóság, lelki realitások, de nem végső valóság. Tehát a végső valóság apofatikus, megismerhetetlen racionálisan, túl van a ráción, csak a szeretetteljes egyesülés számára elérhető, mint ahogy az ortodox hagyomány tanítja.

Nagyon nagy tévedés, hogy a XVI. századi hitviták az Istenről szólnak. A hitviták, rejtetten, az ember belső diszharmóniájáról szóltak, a hitvitázók, a Dávid Ferencek, lelki diszharmóniájukat vetítették ki a viták során. A lelki diszharmóniára utal a vitatkozó felek nyelvezetének agresszivitása, ami a dokumentumokban fennmaradt.

Amit már a régiek tudtak, a nagy vallási hagyományok misztikái, hogy az emberi teljesség, lelki egészség feltétele az elme és a lélek harmóniája, az elme és a lélek képeinek, közvetlen harmonikus egysége. A vita akkor keletkezik a lélek képeiről, amikor azok megszűntek közvetlenül megélt valóságok lenni, már csak az elme tartalmai, amiről lehet vitatkozni. De a vita arra is utal, hogy a személyiségnek megszűnt a belső harmóniája a képek és az elme harmóniája. Tehát, aki a képekről vitatkozik, tagadja, az lelkének egy részét tagadja, ami az emberi diszharmónia jele, az emberi személyiség kettéhasadásának a jele. A reformáció korának hitvitázói, a Dávid Ferenc, az európai kettéhasadt ember megtestesítői, a lélekre és elmére kettéhasadt ember nyilvánul meg hitvitáikban. Dávid Ferenc annak a racionalizmusnak a gyermeke, egyenes következménye, mellyel aztán oly hevesen vitatkozik a skolasztikáé. Ugyan az a kettéhasadt ember, mint akikkel vitatkozik.

Az antitrinitarizmus és az azt követő unitarizmus, (Itt zárójelben jegyzem meg, hogy Dávid Ferenc csak antitrinitárius volt és nem volt unitárius, mint ahogy szeretik ezt bemutatni az unitáriusok. Tanítása, művei alapján, még a szentháromság csökevényes formáját őrzik, mint az antitrinitáriusoknál. Az antitrinitáriusok arról ismerhetőek fel, hogy náluk nem világos, hogy végül is eljutottak-e a tiszta egyistenhitig, vagy nem. Balázs Ferenc, néhai mészkői unitárius lelkész, meg is állapította Dávid Ferencről, hogy nem világos nála, a művei alapján, hogy eljutott-e Jézus tiszta emberségéig. Tehát az antitrinitáriusok homálya Dávidnál is megtalálható, a szentháromságot, Jézus emberségét illetően, ami az antitrinitáriusok jellemzője, vagyis Dávid antitrinitárius volt és nem unitárius.) egy istenkép problematikusságáról szól. Az istenkép mindig belső, lelki realitás. Annak a válsága, az ember belső lelki válságára utal. A reformáció kora ennek a belső lelki válságnak a kora. Az unitarizmus, csak egy Istenkép válságának termék és nem egy önálló identitással rendelkező, pozitiv szellemi, lelki valóság. Az unitarizmusban ölti a legszélsőségesebb formát az európai vallásos ember személyiségének a kettéhasadása. Az unitárius éli meg legszélsőségesebben, pusztán csak elméjében vallásosságát, így vallásossága, a vallási köntösbe burkolt ateizmus legszélsőségesebb formája. Az unitarizmus már nem is vallás, hanem ideológia, vallásnak becézve.

Az unitarizmus akkor lett volna megoldás, ha épp arra mutatott volna rá, hogy az ember kettéhasadt és az embernek az eredeti állapotát vissza kellene állítani, az elme lélek harmóniáját. És rávilágított volna arra, hogy nem az a gond, hogy igaz egy kép vagy nem, hanem az, hogy a kép már nem megélt lelki valóság. Az unitarizmus nem egy pozitiv egyistenhit győzelme volt, hanem egy kép halálát fejezték ki önkéntelenül, a szentháromságos istenkép haláláról beszél az unitarizmus, ami a görög racionalizáció, a skolasztika racionalizmusa következménye volt.

Az unitarizmus legnagyobb önellentmondása épp ott érhető tetten, amikor azt állítják, hogy Jézus tiszta tanítását ők tanítják. Hát az evangéliumi mítosz, Jézus élete épp arról szól, amit az unitarizmus a leginkább tagad az elme és lélek harmóniájáról. Jézus a pusztában a lélek és elme harmóniájának első fokát valósítja meg, szembesül tudattalanjával, önön árnyékával. A kereszthalál az önző én halála. A lélek és elme diszharmóniájának forrása az önző én, az illuzórikus én. De hűen önmagához, az unitarizmus az evangéliumokban épp a lélek legalapvetőbb képeit nem veszi észre, mint például a kereszt, hát akkor, hogy mondhatja magát, hogy ő, az unitarizmus, Jézus igaz tanítása letéteményese?!

De a képeken túl, a lélek és elme harmóniája mögött, mindig egy sokkal mélyebb válság húzódik meg, a látható és Láthatatlan világ diszharmóniája. Ha az ember, önmagát, mint olyan totalitást éli meg, mely a látható és Láthatatlan harmóniájára épül, akkor harmonikus lesz Istenképe is. Nem vitatkozik, hogy Isten kép vagy Semmi, hogy melyik fejezi ki jobban a végső valóságot, hanem tudja, hogy mindkettő igaz. Hanem egyformán állítja az ortodoxiához hasonlóan, hogy Isten egyformán apofatikus és katafatikus valóság.

A nyugati ember kettéhasadásának következménye a végzetes kifele fordulás az anyagba a kézzelfoghatóba, a racionálisba, a konkrétba. A kifele fordult nyugati elveszítette teljesen a Láthatatlan iránti érzékét, ami a tényleges ateizmus, a deklarált csak ennek a külső kifejezése. De ez azt is jelenti, hogy személyiségének legfontosabb részéről, épp ami Isten, végtelen nincs tudomása. Az ateizmus a személyiség egy részének tagadása és ez a legfontosabb és nem a rajtunk kívül élő Isten tagadása, ami az ateisták részérő teoretikus. Az ateizmus is a személyiség belső problémája, a belső emberi diszharmónia szülötte. Az ateizmus is az ember, mint totalitás megszűnésének a következménye, tehát emberi diszharmónia, a látható és Láthatatlan világ diszharmóniájának következménye.

A kifele forduló ember, kinek lényének láthatatlan része, ami maga a Végtelen, nem megélt valóság, az ateista, hiába, hogy ő hívőnek mondja magát. A Láthatatlan részünk, csak a csendben realitás. Az unitarizmus ezt nem ismeri, tehát neki nem realitás az ember mint totalitás. Tehát nyugodtam mondhatjuk, hogy az unitarizmus az ateizmus burkolt formája, mert a személyiség nem megélt, mint totalitás, a személyiség láthatatlan felét nem éli meg mint végtelent. Az unitáriusnak nincs érzéke a láthatatlanhoz, mert csak az elméjében él. És ezt ők maguk bizonyítják, mert azt állítják, hogy a mérce a ráció és nem a lélek.

A kifele forduló ember alkotása az intézmény. Az intézmény azon ember alkotása kinek nincs érzéke a Láthatatlanhoz, akinek a végső realitás a látható. Az egyházi intézmény a vallási köntösbe bújt ateizmus egyik formája. Az unitárius egyház logikus, hogy nem tud eleget tenni a lelki szerepnek, amikor a lélek diszharmóniájának szülötte.

Az igazi vallás célja a visszatérés az egyesülés a végtelennel, a szív és az elme harmóniája révén. Hát az unitarizmus mindezektől távol áll, sőt mint intézmény a vallás igazi céljaival ellentétesen cselekszik, sőt akadály az igazi kereső számára.

Ezek után érthető, hogy Erdőnek miért nem volt igazi személyisége, az egyház maga semmisítette meg.

Amikor unitárius teológus lettem, Erdőt mint nagy fejet az egekig magasztalták, állítólagos nagy tudása miatt jezsuitának becézték. Ebből annyi volt az igaz, hogy jezsuita gimnáziumban járt. De a katolikus teológián szerzett ismereteim alapján, mert ott sokkal magasabb szintű képzésben volt részem, mint az unitáriusoknál, egy idő után Erdőben sehogy nem tudtam felfedezni a jezsuitát, sőt azt láttam, hogy a tudása nagyon alacsony szintű, ha összehasonlítottam a katolikus teologiai tanáraimmal.

Na de Erdőt nem csak nem valós magas szintű tudása miatt nevezték jezsuitának, hanem merevsége miatt. Hát ez az unitárius teológusok bunkóságát is mutatta, hogy azt sem tudták, hogy mi fán teremnek a jezsuiták. A jezsuiták épp, hogy nem voltak merevek, hanem annak az ellentétei voltak nagyon rugalmasak, ezt bizonyítja távol-keleti tevékenységük, szimpátiájuk a távol-keleti meditációs technikák iránt.

A teológusokat csodálattal töltötte el, hogy a könyvtár ajtója előtt, ahol délutánonként dolgozott Erdő, egy helyt ki volt kopva a beton, mert Erdő, amikor nyitotta az ajtót, mindig oda lépett, negyven éve keresztül. Ez egy csodálatos pontosság volt a teológusok szemében, amit a személyiség értékének tulajdonítottak be. A forma ott fontos, ahol nincs a Láthatatlan iránti érzék.

Na de az Erdő János főjegyző urunk butaságának voltak konkrét megnyilvánulási formái is, ami nem vált az Erdélyi Unitárius Egyház dicsőségére. Amikor lelkész voltam, betoppantam, az egyik kollégához Kolozsvárt, akinek a felesége az egyetemen tanított. A feleség elmesélte, hogy Erdőt meghívták az egyetemre egy tudományos konferenciára. Az előadásokat meg könyv formájában kiadták. Az Erdőét kihagyták, mert a tudományos színvonala nulla volt.

Egy másik esetnek meg én voltam szem és fültanúja. Amikor lelkész voltam, meghívottja voltam Pécs városának, a Pécsi Disputa emlékünnepélyére. Ott Erdő is tartott előadást, mert tudományos konferenciával is elő volt kötve. A konferencián azt hittem, hogy elsüjedek a szégyentől az Erdő János előadása miatt. Erdő egy lapos előadást tartott az unitárius felsőbbrendűségről. A több százéves elnyomás, védekezés, rögeszmévé lett az unitáriusoknál és ez akadályozta meg őket, hogy egy saját szellemi identitású egyházzá nőjék ki magukat, minden fenn említett kritika ellenére.

Na ez az Erdő volt az Erdélyi Unitárius Egyház legokosabb embere, hát akkor milyen lehetett a többi. Kivétel egy ember, aki most nem tanár.

Márkó Laci a szentivánlaborfalvi unitárius tiszteletes asszony férje az unitpap honlapon azt írta a memoárjaimmal kapcsolatban, hogy én arra utazok rá, arra a titokra, hogy a papok is emberek és ezzel járatom le az unitárius papságot. Hát a fenti, Erdő butasága, az az Erdélyi Unitárius Egyház alacsony szellemi színvonalára utal, mert ugye ő volt a legokosabb. De ugye el lehet gondolni, hogy ha Erdő volt ott a legokosabb az unitárius teológiai tanárok között, akkor ott milyen színvonalú lelkészképzés folyhatott. Ez nem magyarázható emberi gyengeséggel, hanem az unitárius egyház szellemi impotenciájával. Ezért szoktam azt mondani, hogy a tudást a katolikusoktól kaptam és az unitáriusoktól csak a diplomát.

Nagy Attila Puli

 

A magyar-dán meccs jutatta eszembe, hogy hogyan énekeltük a nyolcvanas évek derekán, a Nagy asszonyunk hazánk reményét a katolikus teológián a magyarok győzelméért.

Elolvasom »

Egy anarchistát nem lehet lejáratni.

Elolvasom »

A bukaresti katolikus érsekség, a román diktátor és a Vatikán piszkos űzlete volt az erdélyi magyarsággal szemben.

Elolvasom »

Nem az a fontos, hogy zsidó-e, vagy magyar, ki mondja, hanem, hogy igaza legyen.

Elolvasom »

A rágalamazáshoz is kell egy kicsi ész.

Elolvasom »

Különös székelyföldi történetek.

Elolvasom »

Az öreg néni, egy halotti misét akart elfizetni. A tisztelendő csak annyit mondott: "Hóttlóra patkó."

Elolvasom »

Csak azon hegynek, várnak van megtartó ereje, melynek van lelki mása is.

Elolvasom »

Huszonnégy óra leforgása alatt, bizonyos időközökkel lekéstem három vonatot. Végül stoppal mentem haza Ditróba.

Elolvasom »

Nagyszüleim, egy nagy ládába rejtették a disznót az oroszok elől. Az orosz katonáknak, enni, épp arra a ládára terítettek. A disznó végig hallgatott, nem is moccant, míg az orosz katonák ott voltak. Érzett volna valamit a disznó?

Elolvasom »

Magyarországon, katolikus papi körökben, Jakubinyi, erdélyi érseket, "az Örmény" - nek becézik, Tamás József, csíki katolikus püspököt, meg "a Buta" - nak becézik, sajnos az utóbbi igaz is.

Elolvasom »

A tiszteletes akkora pofot kapott, hogy a szájából a műfogsorok messze repültek

Elolvasom »

A magyarországi magyar tiszt piros csizmája 1945-ben, Észak-Erdélyben.

Elolvasom »

Misi bácsinak, a mühelyfönökömnek, a hétosztályos parasztembernek, több érzéke volt, hogy, hogy kell bánni az emberekke, mint a későbbi unitárius teológiai tanáraimnak. Az egyik munkatársamnak, a kurvának, lehet, hogy tisztább volt a lelke, mint sok püspöknek.

Elolvasom »

Farkas Árpád, székelyföldi költő, egy beszélgetésünk alkalmával, azt állította, hogy az erdélyi magyar katolikus papság, a kommuniz mus idején, nem tett eleget a maga teljességében, az erdélyi magyarság iránti kötelezettségének, mert hittanórákon, nem tanították a Magyar Himnuszt. Valyon ez igaz lenne? Erre válaszolok.

Elolvasom »